19 - A vég kezdete...

Még mielőtt bármit is ejtenék a fejezetről szeretnék pár mondatot fűzni két csodálatos író tiszteletére. Kikről is van szó?
Kristen, Angyalka.
Két remek emberről van szó, akik szabadidejüket azzal töltötték hogy nekünk örömet szerezhessenek, különleges történeteikkel.

Ha még az olyan szerencsétlenek között vagy akik nem olvasták őket akkor most szépen áttakarodsz hozzájuk! XD

Ők olyan ajándékkal leptek meg minket hétről hétre amit nem tudunk elégszer megköszönni :] Igazából azért írom most ezen sorokat mert szeretném megköszönni a két fantasztikus írást amit kaptunk tőletek.
Mondjuk én a lusta olvasót képviseltem mindig is a kommentgyártásban xD de azért próbáltam pótolgatni így vagy úgy.(és fogom is xD)

Viszont most hogy lezártátok , teljes egésszé tettétek ezeket a storykat, nem bírtam ki hogy ne írjak pár szót rólatok. Mert felnézek rátok lányok!
Ti már nem írópalánták vagytok, én mondom nektek!:D

Felejthetetlen perceket adtatok , hol nevettem hol sírtam hol bosszankodtam a storykon, de mindkettő nyomot hagyott bennem.

Örülök neki hogy folytatjátok az írást, de mivel úgy érzem egy kis résznek vége szakadt írnom kellett pár sort. Ti ketten olyat gyártottatok amire mindig emlékezni fogok :D

Köszönöm.
Angyalom , Kristen baba. imádlak titeket!!! <3

Itt a fejezet, terjedelemben elég rövid. Máshogy nézve meg..majd meglátjátok..

Nem igazán szeretném bemutatni ezt a fejezetet, nem is tudnám.

Véleményetekre szomjazom!

Jó olvasgatást!

xoxox

Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!

Emily Bronte Kristen Érzékeim teljesen eltompultak, testem önálló életre kelt. Tudtam hogy helytelen amit teszek, mégsem bírtam leállni. A vágy, az érzékiség hiánya belülről mardosott ez idáig , s most boldogan fogadta el a finom érintéseket. Ezekben a percekben nem voltak gondolatok, nem volt kötődés, csak testiség. Szüksége volt rám, ahogyan nekem is rá. Mintha sivatagban lettem volna , a kiút közel volt, én mégis engedtem az oázis csábításának. A fájdalmas hiány üressége ami bennem volt, az ő tekintetéből áradó boldogtalanság, elsöpörtek minden bűntudatot. Csak a kéjes vágy marad ami átfutott testemen. Ez más volt, más mint Vele. Nem voltam szerelemtől túlfűtött , pusztán csak kielégült. Megkaptam amire testem vágyott, és tudtam nagy árat fizetek érte. Puha kezei a derekamra siklottak, lihegve feküdtünk a szőnyegen, és a delírium állapota elmúlt. Hirtelen nehezedett rám a rossz érzés. A halk lihegések, a szoba látványa , bőrének érintése, minden sokkal élesebb lett és én ráébredtem. Tényleg megtettem. Jack hozzám bújt, szívverése kezdett lassulni majd normalizálódott. Pár perccel később már aludt is. Én csak feküdtem ott a padlón és néztem az asztal alatti szöszök összevisszaságát. Ahogy kifújtam a levegőt a kis porcicák vad táncba kezdek. Még mindig üres voltam belül. Lerángattam magamról Jack karjait, felálltam és gépiesen felöltöztem. Csak a rossz érzés volt bennem , nem akartam el menni, inkább csak úgy gondoltam ez lenne a helyes. Elindultam, vissza sem nézve az első gondolatom az volt: miért nem jön már a bűntudat? A megbánás? Az önutálat?..nem én KStew vagyok, nekem csak a rossz közérzet jut. Csendesen haza autóztam, gyorsan bebújtam az ágyamba, magamhoz öleltem a plüss krokodilt és elaludtam. Mint aki jól végezte dolgát… Reggel kómásan tántorogtam le a konyhába, anyámnak se híre se hamva nem volt. Legalább mástól szívja el a levegőt. Kitöltöttem a kávémat, rágyújtottam és előturkáltam a telefonjaimat. A melós tele volt üzenetekkel. Ide gyere, oda menjél, ekkor lesz munka ebéd, itt lesz a hangpróba, amúgy meg ki mondta hogy levegőt is vehetsz? Blablabla.. félretettem, és a másikért nyúltam, azon csak egy nem fogadott hívás volt, és egy rövidke sms. Mindkettő Robtól. „Szia, miért nem vetted fel tegnap? Mi jót csináltál este amiért hanyagolni mertél? :D Amúgy én ittam mint a gödény :] de azért hiányzol, nagyon. Hívjál fel. Imádlak. R. „ Bassza meg!..A gombóc a torkomban akkorára dagadt hogy szinte fulladozni kezdem. Aztán rájöttem hogy a félrenyelt könnyektől köhögök. Észre sem vettem a dolgot csak mikor már nem láttam ki a szememen át. A köhögés nem csillapodott, ijedten rogytam a földre, úgy éreztem mentem elhányom magam. Egyre csak a telefont szorítottam, mintha attól jobb lenne. Eljött hát a pillanat, végül mégiscsak tudatosult bennem…most már kitárt karokkal vártam a mérhetetlen önutálatot. Hisz tetteim súlya ólomként nehezedett rám,kiszorítva belőlem minden jó érzést. „Te magad ástad ki a gödröt Stewie..egyes egyedül te magad.. Csak gratulálni tudok amiért mindent elbasztál..ügyes vagy…szánalmas kurva.. – suttogta hátborzongató tisztasággal a fejemben lévő hang, és tudtam, igaza van. A gyomrom összerándult, kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Mindennek vége.. – nyílalt belém a gondolat. Mindent elcsesztem. Mindent! Percekig, vagy talán órákig ott vergődtem a konyha padlóján azon merengve, miért vagyok ennyire…ennyire nyomorult..Miért kellet mindent elcsesznem? Miért? Miért nem tudom elviselni ha szeretnek? A könnyek csak jöttek és jöttek, választ Nem hozva magukkal. Tehetetlenül karcoltam a kezem, mintha ezzel lehantolhatnám magamról saját tetteim mocskát. A vörös csíkokból lassanként vér csordogált, és a fájdalom végre elhozta a megnyugvást, elégedetten hunytam le szemem. A konyhai berendezés helyett, Robot látom magam előtt. Rám vigyorog , ahogy mindig szokott. Érzem ahogy még ennyi idő után is megremegek tőle. Átható tekintetétől borzongás fut végig rajtam. Olyan jól néz ki, meg akarom érinteni. Lassan kezd felém araszolni, a várakozással együtt nő a vágyakozásom is. Már csak pár lépés…érzem finom leheletét. Várom hogy megcsókoljon, hogy végre újra érezhessem szerelmét. Behunyom a szemem, szeretlek Rob… Nem történik semmi… ijedten pillantok rá. Még mindig mosolyog. Valami nincs rendben… A hirtelen jövő fájdalmat meg sem érzem, meglepődve veszem észre dobogó szívem vértől átitatott kezében. Ekkor ér utol a kín, utolsó lélegzetem csendesen szakad meg bennem. Rémülten pillantok rá, majd mellkasomban lévő üres lyukra tekintek. - Összetörted a szívem… ez így igazságos… – mondja éterien nyugodt hangon, még mindig mosolyog, miközben keze megfeszül s dobogó szívem szétrobban benne. Lihegve ültem fel . Még mindig a konyha padlóján voltam. Homlokomról patakokban folyt az izzadság, kezeimre néztem amik kocsonyaként remegtek. Álom volt csupán, akkor miért érzem mégis valóságnak? Fel kell tápászkodnom és bevonszolni magam a szobámba mielőtt anyám hazaér. Ez volt az első és utolsó gondolatom – azon a napon – mielőtt elvesztem volna saját lelkem szennyében… Nem tudom mióta fekhettem összekucorogva az ágyamon, de a szoba félhomályát , teljes sötétség váltotta fel. Bennem félelem lett úrrá, a következmények véres kardként lebegtek fejem felett. Nem fogok hazudni, bármennyire is fájni fog meg kell tudnia. Nem érdemel egy ilyen mocskot mint én. A telefon villogva kelt életre ernyedt kezemben, nem is néztem a kijelzőre úgy is tudtam ki az. Eljött hát a történet vége, el kell engednem, őszintének kell lennem bármennyire nehéz is , de fájdalmat kell okoznom neki hogy örökre megutáljon ahogy én saját magamat. - Halo? – hangom rekedten csengett, torkom teljesen kiszáradt. - Szia! – a másik oldalról Rob lelkes köszönése fogadott – Végre, már azt hittem baj van. Meséld csak el mi jót csináltál tegnap amiért vetted a bátorságot és nem hívtál fel?! – hangja incselkedő volt, szinte láttam magam előtt boldog vigyorát, ettől aztán rám tőrt a síró görcs. Milyen ironikus pont ezt a kérdést feltenni… Remegve szorítottam ziháló mellkasomhoz a telefont, a zokogás rázta elgyengült testemet, egyetlen szó sem jött a torkomra. Hallottam ahogy Rob egyre idegesebben szólongat. Erőt vettem magamon és a fülemhez emeltem a telefont. - Sajnálom…annyira sajnálom – ennyire futotta tőlem mielőtt a zokogás teljesen el nem némított. - Mi van? Mit sajnálsz? Mi történt!? Mond el mi a baj?! – hangja mint a méz..megértő és aggódó. Miért nem fogja fel rögtön? Miért kell ki mondanom? Küszködve nyeltem vissza a könnyeket, de így is csak elhaló suttogás lett szavaimból. - Rob..én.. bocsáss meg nekem.. – képtelen voltam kinyögni azt az egyetlen szót. Minden egyes porcikám tiltakozott. Nem voltam képes rá hogy ekkora fájdalmat okozzak neki. Még pár percet akartam szerelméből mielőtt megérezném azt a hidegséget amit a magány borít gusztustalan lényemre. - Kristen!,,,Mit csináltál? – hangjából most már félelem áradt. Én is féltem, pár másodperc és vége, már nem leszek a szemében más, mint egy ócska ribanc. A fájdalom elviselhetetlen volt, a fejem zúgott, mintha ezer ember ordibált volna velem. De mégis , belém hasított egy tisztán érthető gondolat, „ Nem érdemled meg, engedd el!!! „ Ostorként csattant rajtam a kínzó igazság. - Tegnap…. Én..- a sírás egy pillanatra elhallgatatott. Agyam egy rejtett zuga előhozakodott egy emlékképpel. Rob karjai védelmezően körém fonódnak, élvezem a közelségét, bele csókol a nyakamba, boldogan sóhajtok..Hát ennyi volt.. - Lefeküdtem Jacksonnal… - mondtam elhűlten, ekkor mintha leállt volna az idő, minden elcsendesedett, csak ez a két szó visszhangzott a fejemben. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hallgatása életlen késként fúródott mellkasomba. Tompa fájdalmat éreztem szétterjedni testemben mely minden levegővétellel erősödött. - Úgy látszik..– Rob jéghideg acélként érződő hangja elcsuklott – megint rosszul döntöttem. Végeztem veled… - az utolsó szóból szinte fröcsögött a megvetés. Letette. Egy percig csak mereven bámultam magam elé, már könnyek nélkül sírtam. Végeztem veled.. De hisz nekem pont ez kellett, gyűlöljön meg! Muszáj volt beismernem, sose voltam hozzá való. Szánalmas roncshalmaz vagyok, erre a gondolatra elmosolyodtam. Kezdek teljesen bekattanni… Undorodtam magamtól, egy nagy rakás szerencsétlenség akinek tálcán nyújtják a boldogságot de nem fogadja el, ez voltam én KStew egy hülye picsa. Nem vagyok jobb egyik útszéli lotyónál sem. Egy telhetetlen kis cafka, egy hülye kurva, az vagy Kristen! Egy rohadt kis ribanc vagy!... Az idő már nem számított, végtelenül hevertem az önutálat tengerében miközben a gyötrelem hullámainak fájdalma szép lassan megőrjített.

Szösszenet

Lánykák!
Először is igen tudom..és igen azt is tudom.. és igen tisztában vagyok vele xD...
egy dög vagyok, de azért mentségemre legyen szólva hogy elkezdtem már az új fejezetet. És különben is.. elfoglalt egyetemista vagyok xP meg egy lusta disznó egyszemélyben :D
DE! Hoztam részletet hogy lássátok mennyire bánt a ez a4 hét dolog , mert nagyon (A)
amint lehet hozom az egészet. xoxo

Részlet:

nem akartam el menni, inkább csak úgy gondoltam ez lenne a helyes. Elindultam, vissza sem nézve az első gondolatom az volt: miért nem jön már a bűntudat? A megbánás? Az önutálat?..nem én KStew vagyok, nekem csak a rossz közérzet jut. Csendesen haza autóztam, gyorsan bebújtam az ágyamba, magamhoz öleltem a plüss krokodilt és elaludtam. Mint aki jól végezte dolgát…

Reggel kómásan tántorogtam le a konyhába, anyámnak se híre se hamva nem volt. Legalább mástól szívja el a levegőt. Kitöltöttem a kávémat, rágyújtottam és előturkáltam a telefonjaimat. A melós tele volt üzenetekkel. Ide gyere, oda menjél, ekkor lesz munka ebéd, itt lesz a hangpróba, amúgy meg ki mondta hogy levegőt is vehetsz? Blablabla.. félretettem, és a másikért nyúltam, azon csak egy nem fogadott hívás volt, és egy sms. Mindkettő Robtól.
„Szia, miért nem vetted fel tegnap? Mi jót csináltál este amiért hanyagolni mertél? Amúgy én ittam mint a gödény :] de azért hiányzol, nagyon. Hívjál fel. Szer. R. „