bejelentééés!

ha kirohadnak is az ujjaim a helyéről is, DE LESZ FRISS MA XD

Sorry...

Annyira bocsánat mindenkitől! =( Felkellett volna már rakni a friss részt (meghegyzem hogy megírtam csak még be kell gépelni :P ) , meg a bizonyos cicavirágszálaimnak is kellett volna már AZ.

Mindennel le vagyok maradva, olvasással , komokkal, chateléssel. Ráadásul teljesen elhanyagoltak TITEKET. (tudjátok kiknek szól).. Miattatok még jobban fáj a kis szívem.
Ne haragudjon senki, de egyszerűen elfogyott az energiám. A nap minden percében el tudnék aludni, teljesen kimerültem. Pedig a legjobb dolog számomra hogy nektek írhatok akár fejezetet, akár véleményt. Imádlak titeket, de mostanában leginkább úgy nézek ki mint Kristen ezen a képen :/ Nem bírom már, de tényleg bocsánat. Pihenek egy sort és folytatom. Esküszöm!!

Csak muszáj volt írnom hogy ezt tisztázzam...

pussssz

B.

21 - A döntés fájdalma

Egyetleneim! Itt az új rész, talán az eddigi leg morbidabb, hogy úgy mondjam. Előre is mondom: biztos vagyok abban hogy Rob ilyet SOHA AZ ÉLETBEN NEM csinálna. Csakhát kijött az idegbeteg brutál énem és hát így sikerült. Szóval ezt a részt csak erős idegzetüeknek ajánlanám. És mégegyszer mondom ez egy történet, semmi más...igaz kicsit sokat késtem vele, de itt az eredménye xD

Jó olvasást!

xoxo

Kétségbeesésében tárt karokkal fogadta a fájdalmat, amely eltöltötte a testét.

J. R . Ward Robert Döntenem kellett, vagy férfiasan viselem a fájdalmat és úgy teszek mintha nem tört volna össze a dolog és persze kerülöm őt ahogy csak tudom. Vagy ott volt még a másik opció is : rinyálok és sajnálom magam egész idő alatt, hogy mindenki láthassa mekkora lúzer vagyok. A szálloda előtti újságos standnál leálltam egy pillanatra. Az összes bulvárlapon ott virított a fejem természetesen, de az egyik címlapján egészen más kép fogadott. Dühösen meredtem az újságra, miközben szívem újfent összefacsarodott. Basszák meg! Döntöttem!Úgy fogok tenni mint akit nem érdekel az egész. Nem foglalkozom vele. Bármennyire is nehéz lesz , akkor sem mutatom ki. Ezek után kicsit sem nyugodtan vágtam át a hotel hallján majd vágódtam be a liftbe. Hát ezt a nemtörődömséget még gyakorolni kell holnapig. A szobába lépve sötétség fogadott. Bezártam az ajtót majd felnyomva a villanyt megfordultam. Ott állt Ő… az első gondolatom az égető hiánya volt, majd rögtön utána a még jobban perzselő gyűlölet férkőzött az agyamba. Olyan düh áramlott végig rajtam, amitől teljesen megvesztem. Egy pillanat alatt omlott össze a „nem foglalkozom az üggyel” elméletem. Önuralmam utolsó szálaira volt szükségem hogy ne ordítsam a következő szavakat: - Te meg mit keres itt? – sziszegtem fogaim között. A szívem gyötrődve szorul össze ahogy rá néztem megtört alakjára. Olyan volt mint egy rongybaba amit az ember cafatokra szaggatna legszívesebben. Felnézett rám, először mióta beléptem azon a tetves ajtón. Arca meggyötört volt, de én nem tudta sajnálni. Képtelen voltam bárminemű megértésre vele szemben. Fejemben visszhangoztak a szavak amiket utoljára mondott nekem, amiknek hála a szerelmem helyére undor és megvetés költözött. Hát ne várjon tőlem sajnálatot! - Rob én … - hangja elcsuklott – bocsáss meg nekem. – nyögte ki majd elsírta magát. Milyen bájos, hánynom kell. - Bocsássak meg? Ugye most csak viccelsz? – mordultam rá. Kicsiny alakja összerándulva rázkódni kezdett a feltörő zokogástól. Pár lépés volt csak köztünk, de én így is rosszul voltam tőle. - Kérlek.. – szipogta két csuklás között , szánalmas.. – hallgass meg! - És mégis mit akarsz mondani? – ordítottam rá, eddig bírták az idegeim- Azt hogy nem jelentett semmit? Hogy sokkal ittál? Hogy még mindig szeretsz és életed legnagyobb hibáját követted el? Mondjak valamit én is? Nem érdekel! – üvöltöttem . Teljesen elborult az agyam, úgy éreztem felrobbanok a méregtől. – Egy mocskos kis kurva vagy! Nem érdekel hogy történt, összefeküdtél Jackell akár egy ócska kis lotyó. – a mondat végére teljesen kiment belőlem a szusz. Remegtem a testemben újra és újra felcsapó óriási düh folyamától. Ha nem megy el rögtön valami olyat teszek amit még így haragtól elborult aggyal is bánnék. Rá se nézve többet vártam hogy végre eltakarodjon, de keserves zokogása biztosított róla: még mindig itt van. - Menj el.. mielőtt… - hangom reszketett az idegtől, de ő nem értett belőle. - Mielőtt mi? – kiáltott fel , fejét felszegve dacosan állt előttem. Erre aztán gyűlöletem újra fellángolt. – képes lennél bántani? – kérdezte, de hangjában nyoma sem volt félelemnek. - Ahogy te bántottál engem?... Mert te aztán nem kíméltél, rögtön egy jó barát kellett mi? – - Engedd hogy.. - Mit akarsz megmagyarázni? Hogy milyen jó volt Jackel?Egy valamit nem értek. Ha már ekkora nimfó vagy miért nem egy vadidegennel keféltél inkább? – köptem oda neki foghegyről. - Miért nem hallgatsz meg? – sikoltotta elkeseredetten. - Tudod mit?! – a köztünk lévő asztalt fellökve léptem oda hozzá. – Akkor mondjad bassza meg! Mit akarsz még tőlem?! – ordítottam közvetlen előtte állva. Dühödten fújtattam a méregtől. Könnyes szemeit az enyémbe fúrta úgy szólalt meg újra: - Szeretlek.. – mondta remegve , de ez a szó nem hogy meghatott ,inkább csak még jobban fellobbantott bennem valamit. - Miközben Jacksonnal voltál is szerettél? Vagy akkor nem jutottam eszedbe? Miközben végig csókolt és megdugott, aközben is engem szerettél? Hogy van pofád még ilyet mondani nekem? – arca gyötrelmes grimaszba torzult a szemem láttára, de nem érdekelt. Utáljon meg ha akar, egyel kevesebb gondom lesz az életben. - Rob.. én tényleg – kezét a vállamra simította , ekkor már nem érdekelt mit teszek. Megmarkolva csuklóját a falhoz vágtam. Apró teste megremegett szorításomtól. - Ki ne merd mondani még egyszer…mást fárasszál ezzel a szöveggel, mert nekem nincs rá szükségem… - rivalltam rá keményen. - Szeretlek! – nyögte ki újra a szemembe nézve. - Elég ! - megszorítottam a kezét amennyire csak bírtam. Fájdalmas szisszent fel, mire én csak elégedetten elmosolyodtam. Majd ki szeret belőlem ezek után. Könnyes tekintetét nem vette le rólam , és ez idegesített. De elszánt arca még jobban. - Igenis Szeretlek! És szeretni foglak amíg csak.. - Kuss legyen! Fogd be a szád! – ordítottam magamból kikelve. Majd én megmutatom kivel szórakozzon. – Hát lássuk mennyire szeretsz! – egyik kezemmel csuklóját tartottam , míg másikkal az ingét téptem szét. Rémült pillantása találkozott az én mindenre elszánt tekintettemmel. Meglátjuk ki nevet a végén… - Mit csinálsz? Ne! – sikoltott fel mikor leszaggattam róla a melltartóját. Durván markoltam meg egyik mellét miközben fogaim közé véve ,haraptam – kicsit sem gyengén – a másikat. Ijedten rángatózva próbált szabadulni a szorításból. – Engedj el! Rob hagyd abba! Ez fáj!– visított kezem között. Felkaptam a fejem egyenest a szemébe néztem . - Na most mond hogy szeretsz! - Szeretlek – lehelte szomorúan. Valami furcsa érzés kúszott fel torkomba, talán ezt mégsem kellene, de a düh hamar elnyomta a leállásra való késztetést. Dúvad módjára folytattam ténykedésem, pár pillanat múlva már a nadrágot is leráncigáltam róla. Időközben elengedtem csuklóját és a földre löktem. Fölé tornyosultam, lábait szorosan összezárva lemondóan suttogott : ne csináld ezt kérlek.. Már túl késő, nem ismertem gyengédséget. Kezeimet a térdére téve próbáltam szétfeszíteni a lábait, de ő nem hagyta magát. - Jackson talán jobban csinálta? – kérdeztem dühödten , de ő elfordította könnyes arcát. – Hát már nem szeretsz annyira? – választ sem várva húztam egyre jobban, de akkor hirtelen elengedte magát. - Szeretlek..bármit is csinálsz velem, bármekkora fájdalmat is okozol , szeretlek – lehelte megint egyenest a szemembe nézve. Ismét jött a furcsa érzés, ahogy arcára néztem , megláttam rajta a beletörődést. Ez ott ütött ahol fájt. Felmordultam és direkt előhoztam magamban azokat a szavakat amik dühömet éltették. Fél kézzel kibontottam magam a nadrágomból és állva a tekintetét durván beléhatoltam. Összeszorította ajkait, de így is hallottam ahogy fájdalmasan felnyüszített. Nem bírtam leállni, képtelen voltam a megbocsátásra, a sajnálatra, bármire az erőszakosságon kívül. Gyorsan mozogtam benne miközben a bennem lakó mocskos bosszúra éhes szörnyeteg lakmározott Kristen kínlódó arcának látványából. De az utóbbi időben mélyre elásott Rob érezte hogy ez nincs rendjén. Túl messzire mentem volna? Nem hinném…Mégis, mikor Kristen a fülemhez hajolt megmozdult bennem valami. - Szeretlek – suttogta fülembe újra és újra, nem bírtam tovább hallgatni. Vadul szájon csókoltam, csak hogy abbahagyja végre. Ne szeressen! Gyűlöljön! Úgy ahogy én gyűlöltem őt attól a pillanattól ahogy kimondta azokat a szavakat. Kezeivel végigsimított arcomon, ajkai engedelmeskedve nyíltak meg nyelvem erőszakos behatolására. Ki akartam zárni az érzelmeket magamból, de ahogy tekintetünk találkozott már nem bírtam tovább. Elkaptam a fejem , lefogtam Kristen kezeit, megálltam és csak bámultam őt. Szemeiből könnyek patakzottak ami eddig nem igazán izgatott most viszont annál inkább. Ez most …ez most tényleg én vagyok? Ezt tényleg ÉN tettem? Mi a frászt csinálok?? - Rob – suttogta Kristen gyengén, és én megkövülten meredtem rá , közben igyekeztem nem rájönni mit is műveltem vele az elmúlt percekben. A dühöm furcsa mód kezdett elpárologni, úgy tűnt kiadtam magamból. Volt kinn kitölteni…- Bocsáss meg nekem – folytatta Kristen . - Szeretlek – mondta megint, de most éles fájdalommal csengett fülemben ez a szó. A mellkasába temettem arcomat, mélyen beszívtam bőrének illatát. Nem gondolkodtam túl sokat, csak cselekedtem. Felnyaláboltam karcsú testét a földről és bevittem a háló szobába. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz a tébolyult viselkedésemtől. Soha életemben nem bántam így senkivel, pláne nem olyannal akit szeretek. Szeretek? Eszembe jutott a tény hogy megcsalt, de aztán jött az előző pár perc emléke is amitől elszégyelltem magam. Ahogy viselkedtem és amit csináltam, az meghökkentő volt visszagondolva. Bántottam őt… A fejemben kezdett kitörlődni az a bizonyos mondat és helyébe valami egészen más került. „szeretlek” visszhangozta most ezt az egy szót a tudatom, és a torkom összeszorult. Nem akartam mást, csak felejteni, mindent elfelejteni! Kezem alatt éreztem a puha selyemtakarót ahogy Kristen letettem az ágyra. Meztelen testén máris piros foltok éktelenkedtek. Nem mondtam semmit, nem vártam semmit. Ajkaimmal finomat amennyire csak tőlem telt, gyengéden csókoltam bele a mellkasába, majd meg-meg állva egy helyen lefelé haladtam. Kristen sírt, hallottam, de teste rázkódásából MÉG nyilvánvalóbbá vált. Nem hagytam abba, gyengéden lejjebb araszoltam. Ő görcsösen ökölbe szorította kezében a takarót. Lassan kúsztam be a lába közé, még lassabban érintettem meg nyelvemmel. Amint megízleltem többet akartam. De türtőztetve magamat óvatosan mozgattam ajkaimat és nyelvemet míg Kris fel nem engedetten. Percek teltek el míg apró sóhajait hallgattam , nem siettem el a dolgot, főleg mert eszembe jutott , vajon mennyire fájhatott neki amit mérgemben tettem vele. Így most émelyítő lassúsággal köröztem rajta, miközben kiéhezve szívtam magamba egyre többet édes ízéből. Kis idő múlva Kristen teste megremegett a kezem között, visszafojtva egy sikolyt élvezett el majd hullott vissza a puha selyemre. Erőtlenül terült el az ágyon, lehunyta szemeit, arcán békés kifejezés látszott. Némán feküdtem mellé, és néztem ütemesen emelkedő mellkasát ahogy a levegőt veszi. Felém fordult, kezét felemelve végigsimított arcomon. Puhán csókoltam bele apró tenyerébe. A kép amit Rob az újságban látott.

Things..

Szóóóóóóóóóóval, kicsit késve de azért még nem annyira:

Boldogságos SzülcsiNapcsit a kedvenc IT Görlömnek ^^

Jaj istenem, oda meg vissza vagyok ezért a csajért :] Láw Láw Stewie baba (L)
Amúgy azért nem írtam előbb mert felhívtam Kesztyűt és elmentünk együtt sörözni xD(aham, álmodik a nyomor kicsi Bri xD).. no de a lényeg!: reméljük azért jó be*asztak Robbal és utánna este történt egysmás.. Miért is?? Jah igen!

Mert Robsten EXIST g*ciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii XD

Ennnnnnnnnnnnnyi!!xD Az anti Robstenesek nyaljanak szart, most...most igazán bekaphatjátok a farkam...de tövig!XDD wíííí :D Amúgy meg akik féltékenykednek, és még mindig azt hiszik hogy Rob majd egyszer meglátja őket és azonnal szívszerelemes lesz beléjük..szóval igen TI.. nektek üzenem hogy az a nap SOHA nem fog eljönni, ideje elfogadni és imádni RobStent ^^

20. Találkozás - Comic Con

Lánykák!Itt az új fejezet , rövid mert...kérdezzétek Angyalkát xD..
csak hülyülök, igazából ez most ilyen lett, de hamar jön az új! Ígérem ^^
Szóval ajánlanám : Fanninak, aki megalkotta a csodás és egyben HOT új fejlécemet (H) zsír mi? :D
Ladymnek , csak mert ő a legjobb ^^
és persze Angyalomnak , az egész hetes üzletelésért, és amiért elviselte a rángógöcseimmel egybekötött könyörgőrohamaimat :D
Remélem mindenkinek tetszeni fog..muhahha :]
Leljétek örömetek benne!!<333

xoxox Brianna anyátok ;)

Hűtlenségedről mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.

Mihail Jurjevics Lermontov

Comi Con

Azon az éjjelen egy percet sem aludtam. Élettelenül hevertem az ágyamon míg csak meg nem jelentek a hajnal első sugarai. Hiába pörgettem végig agyamban újra és újra az elmúlt napokat, semmi értelme nem volt. Én voltam mindennek az okozója, megérdemlem a gyűlöletét. Minden egyes szavát megérdemeltem. Minden perc elteltével éreztem ahogy darabjaimra hullok,mégsem tudtam ellen tenni. Nem is akartam. Szó szerint undorodtam magamtól. Hogy tehettem meg? Hogy voltam rá képes? Miért nem gondolkodtam?
Ez a hajó örökre elment és én összetörve figyeltem ahogy távolodik.
Nem akartam arra az estére gondolni, de hiába, az emlékképek ostorként csattantak rajtam. A hányinger kerülgetett ahogy felidéztem azokat a pillanatokat. Ahogy megcsókoltam Jacket, hozzásimultam, átöleltem. Miért tettem?

Kipattantam az ágyból, pont időben értem ki a WC kagyló fölé, így sikerült oda kiürítenem gyomrom tartalmát. Mikor már csak öklendeztem , feladtam , engedve a kagyló öleléséből.
A helyszín változott ugyan, de az önutálat megmaradt, csak most már a fürdőszoba csempéjén feküdtem. A nap már fényesen világított befelé az ablakon, mire elég erőt gyűjtöttem hogy felálljak.
Botladozva indultam el lefelé, csak egy dolgot akartam , inni. Csupán vízre volt szükségem, csak azzal még életben lehet maradni. Miután megittam több pohárral a mosogatóhoz léptem de akkor és ott rám tört a síró görcs. Úgy látszik az este újratermelődtek a könnyeim,most ismét patakokban áztatták arcomat. Felemeltem és a kezembe szorítottam az öngyújtót amit még Rob adott nekem.
Lecsúsztam a földre, hátamat a konyhaszekrénynek döntve, vártam a remegés elmúlását, de fejemben egyre csak a fájóan üres emlékképek kavarogtak.

Hallottam ahogy anyám lejön a lépcsőn miközben éles hangjával nekem ordít.

- Kristen told ki a segged az ágyból, el ne felejtsd nekem a mai hangpróbát! – visította hangosan, majd belépett a konyhába. Ahol is megláthatott engem, a csődtömeg lányát. Felemeltem a fejem hogy ránézzek, döbbent arca sok mindent elárult. Sietve odalépett hozzám.

- Kristen…veled meg mi történt? – holtsápadtra vált arcáról leolvashattam tényleg nem lehetek valami szép látvány.

- Mindent elszúrtam – hangom olyan volt mint ha valaki a körmével kaparta volna a táblát. – Mindent elrontottam! Egy rohadt kis kurva vagyok, egy nagy rakás szemét. – nyögtem ki , de a végére megint rám jött a köhögő roham.

- Ezt most fejezd be! – utasított anyám miközben felhúzott a földről. A szobába vezetett ahol leültünk a kanapéra. – Mond el mi történt, csak nem akkora a baj. – láttam rajta hogy megijedt, ohh anya semmi probléma, csak mostantól ráálltam az öngyűlölő életmódra.

- Elhagyott…végeztünk.. – suttogtam rekedten, üveges szemekkel meredtem előre , a semmibe. Anyu gyengéden lejjebb tolt, fejemet az ölébe hajtva. Könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, így csak pár szófoszlányra futotta . – Megérdemeltem…minden az én hibám! – hangom elcsuklott. Ő türelmesen várta hogy megnyugodjak, fáradhatatlanul próbált csitítani, olyan volt mint egy igazi támasz.

Lágyan simított végig a hajamon, majd a vállamon. Már nem sírtam, de talán ez az állapot még rosszabb volt mint előtte. Meredten bámultam a szemben lévő falat mikor anyám újra megszólalt.

- Mit csináltál? – kérdezte nyugodtan. Mély levegőt vettem, erőt gyűjtve hogy kimondjam a szavakat, és ne hányjak újra magamtól.

- Megcsaltam… Jacksonnal… - vártam hogy eltaszít, vagy ordít velem, de ő meg sem rezdült.
Ismét végigsimított rajtam, mintha az előbb nem is mondtam volna semmit. Percekig voltunk így , néma csendben ,aztán anyu végre megszólalt, lágy hangján,amit már olyan rég hallottam tőle.

- Mindenki követ el hibákat kincsem…Ha igazán szeret, meg fog bocsátani neked. - szavai simogatták fájó bensőmet, de közben tudtam hogy ez lehetetlen.

- Nem fog! Örökre elvesztettem – sírtam fel keservesen, mire ő magához ölelt. Annyira elhidegültünk mostanában egymástól,hogy már el is felejtettem milyen jó érzés ha anya mellettem van a nehéz időkben. De ettől még ugyanolyan szarul voltam…

- Nem bírom ki… anya nem bírom – sikoltottam némán. Úgy éreztem egye mélyebbre süllyedek, bármennyire is kapálózok nem jutok ki. A legrosszabb mégis a tudat volt, én voltam mindennek az okozója.

- Ki kell bírnod! Kristen! Erősnek kell lenned.. Hidd el ..minden rendbe fog jönni. – suttogta közvetlen a fülem mellől, nem hittem neki, nem hihettem! Ezek után semmi nem lesz már a régi...

Fáradtan nyitottam ki a szemem, a kanapén feküdtem. A szám teljesen kiszáradt. Anyámnak nyoma sem volt. Vajon mennyit aludhattam? Az órára nézve láttam , pár óra volt csupán. Kora délután volt, a hűtőn egy üzenet várt : „Elmentem bevásárolni, nyugodtan pihenj csak, nem kell menned ha nem akarsz. Anya „
Hova nem kell mennem? Pár pillanatig nézegettem a lapot, aztán eszembe jutott. Hangpróba a filmhez. Magamra néztem, szánalmas látvány voltam. Mindenképp muszáj rendbe szednem magam, mert bármennyire is maradni akartam és magamat utálni, nekem feladataim voltak, amiket nem tologathatok a végtelenségig. Döntenem kellett, csendes önsanyargatás vagy dolgozni amíg el nem jön a végkimerültség. Végső soron a második kifizetődőbb .
Elindultam készülődni, de abban biztos voltam hogy még ha szét dolgozom is a belem, nem fogok tudni elmenekülni a saját gondolataimtól.

Pár hét és találkoznom kell vele, szívem erre a gondolatra teljesen összeszorult. A fájdalom amit okoztam neki, soha…soha nem tehetem jóvá…soha nem felejthetem el. De meg kell próbálnom. Nem miattam, már nem érdekel mi lesz velem, vagy hogy mennyire lesz elviselhetetlen , nem számít. Rá gondoltam, ő megérdemel egy igaz, jó társat.

Éles kés volt szívem közepébe mikor beláttam ez soha nem lehetek én.

Robert

A gép leszállt, de én legszívesebben fent maradtam volna. Még a gondolattól is irtóztam hogy lássam. Képtelen lennél ránézni , beszélni hozzá..megérinteni. Az őrület határán sodródtam minden áldott nap és éjszaka. A hetek összefolytak minduntalan közelebb hozva azt a napot amikor inkább meghaltam volna mint hogy találkozzam vele. Vele aki összetört.
Azon a bizonyos estén, mikor közölte velem a „nagy hírt” megzuhantam, a hitetlenség a csalódottság és a gyűlölettel keveredő undor eluralkodott rajtam. Amint leraktam a telefont körülnéztem. A konyhában voltam, kezemben egy sörrel. Az üveg lassan kicsúszott gyengülő szorításomból és a földre esve hangosan esett darabjaira. A mosogató fölött támaszkodva, percekig zokogtam némán, tehetetlenül markolva a pultot. Minden érzés eltűnt belőlem , hirtelen csak a fájdalom maradt. A szavak hangosan visszhangoztak bennem: „ Lefeküdtem Jacksonnal..Lefeküdtem Jacksonnal..”

19 - A vég kezdete...

Még mielőtt bármit is ejtenék a fejezetről szeretnék pár mondatot fűzni két csodálatos író tiszteletére. Kikről is van szó?
Kristen, Angyalka.
Két remek emberről van szó, akik szabadidejüket azzal töltötték hogy nekünk örömet szerezhessenek, különleges történeteikkel.

Ha még az olyan szerencsétlenek között vagy akik nem olvasták őket akkor most szépen áttakarodsz hozzájuk! XD

Ők olyan ajándékkal leptek meg minket hétről hétre amit nem tudunk elégszer megköszönni :] Igazából azért írom most ezen sorokat mert szeretném megköszönni a két fantasztikus írást amit kaptunk tőletek.
Mondjuk én a lusta olvasót képviseltem mindig is a kommentgyártásban xD de azért próbáltam pótolgatni így vagy úgy.(és fogom is xD)

Viszont most hogy lezártátok , teljes egésszé tettétek ezeket a storykat, nem bírtam ki hogy ne írjak pár szót rólatok. Mert felnézek rátok lányok!
Ti már nem írópalánták vagytok, én mondom nektek!:D

Felejthetetlen perceket adtatok , hol nevettem hol sírtam hol bosszankodtam a storykon, de mindkettő nyomot hagyott bennem.

Örülök neki hogy folytatjátok az írást, de mivel úgy érzem egy kis résznek vége szakadt írnom kellett pár sort. Ti ketten olyat gyártottatok amire mindig emlékezni fogok :D

Köszönöm.
Angyalom , Kristen baba. imádlak titeket!!! <3

Itt a fejezet, terjedelemben elég rövid. Máshogy nézve meg..majd meglátjátok..

Nem igazán szeretném bemutatni ezt a fejezetet, nem is tudnám.

Véleményetekre szomjazom!

Jó olvasgatást!

xoxox

Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!

Emily Bronte Kristen Érzékeim teljesen eltompultak, testem önálló életre kelt. Tudtam hogy helytelen amit teszek, mégsem bírtam leállni. A vágy, az érzékiség hiánya belülről mardosott ez idáig , s most boldogan fogadta el a finom érintéseket. Ezekben a percekben nem voltak gondolatok, nem volt kötődés, csak testiség. Szüksége volt rám, ahogyan nekem is rá. Mintha sivatagban lettem volna , a kiút közel volt, én mégis engedtem az oázis csábításának. A fájdalmas hiány üressége ami bennem volt, az ő tekintetéből áradó boldogtalanság, elsöpörtek minden bűntudatot. Csak a kéjes vágy marad ami átfutott testemen. Ez más volt, más mint Vele. Nem voltam szerelemtől túlfűtött , pusztán csak kielégült. Megkaptam amire testem vágyott, és tudtam nagy árat fizetek érte. Puha kezei a derekamra siklottak, lihegve feküdtünk a szőnyegen, és a delírium állapota elmúlt. Hirtelen nehezedett rám a rossz érzés. A halk lihegések, a szoba látványa , bőrének érintése, minden sokkal élesebb lett és én ráébredtem. Tényleg megtettem. Jack hozzám bújt, szívverése kezdett lassulni majd normalizálódott. Pár perccel később már aludt is. Én csak feküdtem ott a padlón és néztem az asztal alatti szöszök összevisszaságát. Ahogy kifújtam a levegőt a kis porcicák vad táncba kezdek. Még mindig üres voltam belül. Lerángattam magamról Jack karjait, felálltam és gépiesen felöltöztem. Csak a rossz érzés volt bennem , nem akartam el menni, inkább csak úgy gondoltam ez lenne a helyes. Elindultam, vissza sem nézve az első gondolatom az volt: miért nem jön már a bűntudat? A megbánás? Az önutálat?..nem én KStew vagyok, nekem csak a rossz közérzet jut. Csendesen haza autóztam, gyorsan bebújtam az ágyamba, magamhoz öleltem a plüss krokodilt és elaludtam. Mint aki jól végezte dolgát… Reggel kómásan tántorogtam le a konyhába, anyámnak se híre se hamva nem volt. Legalább mástól szívja el a levegőt. Kitöltöttem a kávémat, rágyújtottam és előturkáltam a telefonjaimat. A melós tele volt üzenetekkel. Ide gyere, oda menjél, ekkor lesz munka ebéd, itt lesz a hangpróba, amúgy meg ki mondta hogy levegőt is vehetsz? Blablabla.. félretettem, és a másikért nyúltam, azon csak egy nem fogadott hívás volt, és egy rövidke sms. Mindkettő Robtól. „Szia, miért nem vetted fel tegnap? Mi jót csináltál este amiért hanyagolni mertél? :D Amúgy én ittam mint a gödény :] de azért hiányzol, nagyon. Hívjál fel. Imádlak. R. „ Bassza meg!..A gombóc a torkomban akkorára dagadt hogy szinte fulladozni kezdem. Aztán rájöttem hogy a félrenyelt könnyektől köhögök. Észre sem vettem a dolgot csak mikor már nem láttam ki a szememen át. A köhögés nem csillapodott, ijedten rogytam a földre, úgy éreztem mentem elhányom magam. Egyre csak a telefont szorítottam, mintha attól jobb lenne. Eljött hát a pillanat, végül mégiscsak tudatosult bennem…most már kitárt karokkal vártam a mérhetetlen önutálatot. Hisz tetteim súlya ólomként nehezedett rám,kiszorítva belőlem minden jó érzést. „Te magad ástad ki a gödröt Stewie..egyes egyedül te magad.. Csak gratulálni tudok amiért mindent elbasztál..ügyes vagy…szánalmas kurva.. – suttogta hátborzongató tisztasággal a fejemben lévő hang, és tudtam, igaza van. A gyomrom összerándult, kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Mindennek vége.. – nyílalt belém a gondolat. Mindent elcsesztem. Mindent! Percekig, vagy talán órákig ott vergődtem a konyha padlóján azon merengve, miért vagyok ennyire…ennyire nyomorult..Miért kellet mindent elcsesznem? Miért? Miért nem tudom elviselni ha szeretnek? A könnyek csak jöttek és jöttek, választ Nem hozva magukkal. Tehetetlenül karcoltam a kezem, mintha ezzel lehantolhatnám magamról saját tetteim mocskát. A vörös csíkokból lassanként vér csordogált, és a fájdalom végre elhozta a megnyugvást, elégedetten hunytam le szemem. A konyhai berendezés helyett, Robot látom magam előtt. Rám vigyorog , ahogy mindig szokott. Érzem ahogy még ennyi idő után is megremegek tőle. Átható tekintetétől borzongás fut végig rajtam. Olyan jól néz ki, meg akarom érinteni. Lassan kezd felém araszolni, a várakozással együtt nő a vágyakozásom is. Már csak pár lépés…érzem finom leheletét. Várom hogy megcsókoljon, hogy végre újra érezhessem szerelmét. Behunyom a szemem, szeretlek Rob… Nem történik semmi… ijedten pillantok rá. Még mindig mosolyog. Valami nincs rendben… A hirtelen jövő fájdalmat meg sem érzem, meglepődve veszem észre dobogó szívem vértől átitatott kezében. Ekkor ér utol a kín, utolsó lélegzetem csendesen szakad meg bennem. Rémülten pillantok rá, majd mellkasomban lévő üres lyukra tekintek. - Összetörted a szívem… ez így igazságos… – mondja éterien nyugodt hangon, még mindig mosolyog, miközben keze megfeszül s dobogó szívem szétrobban benne. Lihegve ültem fel . Még mindig a konyha padlóján voltam. Homlokomról patakokban folyt az izzadság, kezeimre néztem amik kocsonyaként remegtek. Álom volt csupán, akkor miért érzem mégis valóságnak? Fel kell tápászkodnom és bevonszolni magam a szobámba mielőtt anyám hazaér. Ez volt az első és utolsó gondolatom – azon a napon – mielőtt elvesztem volna saját lelkem szennyében… Nem tudom mióta fekhettem összekucorogva az ágyamon, de a szoba félhomályát , teljes sötétség váltotta fel. Bennem félelem lett úrrá, a következmények véres kardként lebegtek fejem felett. Nem fogok hazudni, bármennyire is fájni fog meg kell tudnia. Nem érdemel egy ilyen mocskot mint én. A telefon villogva kelt életre ernyedt kezemben, nem is néztem a kijelzőre úgy is tudtam ki az. Eljött hát a történet vége, el kell engednem, őszintének kell lennem bármennyire nehéz is , de fájdalmat kell okoznom neki hogy örökre megutáljon ahogy én saját magamat. - Halo? – hangom rekedten csengett, torkom teljesen kiszáradt. - Szia! – a másik oldalról Rob lelkes köszönése fogadott – Végre, már azt hittem baj van. Meséld csak el mi jót csináltál tegnap amiért vetted a bátorságot és nem hívtál fel?! – hangja incselkedő volt, szinte láttam magam előtt boldog vigyorát, ettől aztán rám tőrt a síró görcs. Milyen ironikus pont ezt a kérdést feltenni… Remegve szorítottam ziháló mellkasomhoz a telefont, a zokogás rázta elgyengült testemet, egyetlen szó sem jött a torkomra. Hallottam ahogy Rob egyre idegesebben szólongat. Erőt vettem magamon és a fülemhez emeltem a telefont. - Sajnálom…annyira sajnálom – ennyire futotta tőlem mielőtt a zokogás teljesen el nem némított. - Mi van? Mit sajnálsz? Mi történt!? Mond el mi a baj?! – hangja mint a méz..megértő és aggódó. Miért nem fogja fel rögtön? Miért kell ki mondanom? Küszködve nyeltem vissza a könnyeket, de így is csak elhaló suttogás lett szavaimból. - Rob..én.. bocsáss meg nekem.. – képtelen voltam kinyögni azt az egyetlen szót. Minden egyes porcikám tiltakozott. Nem voltam képes rá hogy ekkora fájdalmat okozzak neki. Még pár percet akartam szerelméből mielőtt megérezném azt a hidegséget amit a magány borít gusztustalan lényemre. - Kristen!,,,Mit csináltál? – hangjából most már félelem áradt. Én is féltem, pár másodperc és vége, már nem leszek a szemében más, mint egy ócska ribanc. A fájdalom elviselhetetlen volt, a fejem zúgott, mintha ezer ember ordibált volna velem. De mégis , belém hasított egy tisztán érthető gondolat, „ Nem érdemled meg, engedd el!!! „ Ostorként csattant rajtam a kínzó igazság. - Tegnap…. Én..- a sírás egy pillanatra elhallgatatott. Agyam egy rejtett zuga előhozakodott egy emlékképpel. Rob karjai védelmezően körém fonódnak, élvezem a közelségét, bele csókol a nyakamba, boldogan sóhajtok..Hát ennyi volt.. - Lefeküdtem Jacksonnal… - mondtam elhűlten, ekkor mintha leállt volna az idő, minden elcsendesedett, csak ez a két szó visszhangzott a fejemben. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hallgatása életlen késként fúródott mellkasomba. Tompa fájdalmat éreztem szétterjedni testemben mely minden levegővétellel erősödött. - Úgy látszik..– Rob jéghideg acélként érződő hangja elcsuklott – megint rosszul döntöttem. Végeztem veled… - az utolsó szóból szinte fröcsögött a megvetés. Letette. Egy percig csak mereven bámultam magam elé, már könnyek nélkül sírtam. Végeztem veled.. De hisz nekem pont ez kellett, gyűlöljön meg! Muszáj volt beismernem, sose voltam hozzá való. Szánalmas roncshalmaz vagyok, erre a gondolatra elmosolyodtam. Kezdek teljesen bekattanni… Undorodtam magamtól, egy nagy rakás szerencsétlenség akinek tálcán nyújtják a boldogságot de nem fogadja el, ez voltam én KStew egy hülye picsa. Nem vagyok jobb egyik útszéli lotyónál sem. Egy telhetetlen kis cafka, egy hülye kurva, az vagy Kristen! Egy rohadt kis ribanc vagy!... Az idő már nem számított, végtelenül hevertem az önutálat tengerében miközben a gyötrelem hullámainak fájdalma szép lassan megőrjített.

Szösszenet

Lánykák!
Először is igen tudom..és igen azt is tudom.. és igen tisztában vagyok vele xD...
egy dög vagyok, de azért mentségemre legyen szólva hogy elkezdtem már az új fejezetet. És különben is.. elfoglalt egyetemista vagyok xP meg egy lusta disznó egyszemélyben :D
DE! Hoztam részletet hogy lássátok mennyire bánt a ez a4 hét dolog , mert nagyon (A)
amint lehet hozom az egészet. xoxo

Részlet:

nem akartam el menni, inkább csak úgy gondoltam ez lenne a helyes. Elindultam, vissza sem nézve az első gondolatom az volt: miért nem jön már a bűntudat? A megbánás? Az önutálat?..nem én KStew vagyok, nekem csak a rossz közérzet jut. Csendesen haza autóztam, gyorsan bebújtam az ágyamba, magamhoz öleltem a plüss krokodilt és elaludtam. Mint aki jól végezte dolgát…

Reggel kómásan tántorogtam le a konyhába, anyámnak se híre se hamva nem volt. Legalább mástól szívja el a levegőt. Kitöltöttem a kávémat, rágyújtottam és előturkáltam a telefonjaimat. A melós tele volt üzenetekkel. Ide gyere, oda menjél, ekkor lesz munka ebéd, itt lesz a hangpróba, amúgy meg ki mondta hogy levegőt is vehetsz? Blablabla.. félretettem, és a másikért nyúltam, azon csak egy nem fogadott hívás volt, és egy sms. Mindkettő Robtól.
„Szia, miért nem vetted fel tegnap? Mi jót csináltál este amiért hanyagolni mertél? Amúgy én ittam mint a gödény :] de azért hiányzol, nagyon. Hívjál fel. Szer. R. „